Ha többre nem futja magamból, hát csak elfogadni
Iz 65,17-21 - Mert íme, én új eget és új földet teremtek; az elsőkre nem emlékeznek, nem is jutnak eszébe senkinek. De örvendjetek és ujjongjatok mindörökké annak, amit teremtek; mert íme, én Jeruzsálemet ujjongássá teremtem, népét pedig örömmé. Ujjongok majd Jeruzsálemben, és örvendezem népemben; nem hallatszik többé benne sírás hangja és kiáltás hangja. Nem lesz ott többé néhány napig élő csecsemő, sem öreg, aki nem tölti be napjait; mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem éri meg századik évét, átkozottnak számít. Házakat építenek, és bennük laknak, szőlőt ültetnek, és eszik gyümölcsét.
Jn 4,43-54 - Két nap múlva eltávozott onnan Galileába. Jézus ugyan saját maga tanúsította, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában, mégis, amikor Galileába ment, befogadták őt a galileaiak, mivel látták mindazt, amit Jeruzsálemben művelt az ünnepen, mert ők is ott voltak. Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Kafarnaumban pedig volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az már a halálán volt. Erre Jézus azt mondta neki: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!” A királyi tisztviselő erre azt felelte: „Uram, gyere el, amíg meg nem hal a gyermekem!” Jézus azt mondta neki: „Menj, a fiad él!” Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. Megtudakolta tőlük, hogy melyik órában lett jobban. Azt felelték neki: „Tegnap hét órakor hagyta el őt a láz.” Megértette ebből az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben Jézus azt mondta neki: „A fiad él.” Hitt ő és egész házanépe. Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.
/:Jézus szavának az ereje áll itt a középpontban! A távolból, talán a múltból, az időtlenségből az időben válik életté, a változtathatatlannak tűnőt megváltoztatja. Az Isten dinamizmusa a számomra statikus jelenbe lép, elém terem; de kérdés az, hogy én, vagyok-e annyira hívő, mint az a hitetlen királyi tisztviselő, aki teljes bizalommal merte kérni Jézus segítségét. Merek abban hinni, hogy Isten segíthet? Vagy, csupán bizonyítékot várok? Míg az előzőnek alapja a hit, az utóbbinak a kétkedés. Képes lehetek a hit ilyen elszántságát felindítani, felpiszkálni magamban? A kétkedés magamban magammal szemben van. Először ezen a falon kell áttörnöm, kilépni magamból, korlátaimon felülemelkedni, hogy az után rátaláljak Istenre. Most, mikor a böjti időt éljük, akkor pontosan erre szolgál számomra a böjt, a még több, és még elszántabb kapcsolatkeresés Istennel. A hiány megteremtése, mely hiányt Istennel akarom betölteni, éhséget gerjeszteni, hogy éhezzem Istent, és, hogy végül megtapasztaljam az Ő émelyítő - tömény, éltető erejét, melyet semmi más nem pótolhat. És már dúdolom: „Én Uram én Istenem,/vedd el tőlem mindenem/ami gátol Feléd”! „Hitt ő és egész házanépe”. Uram, előttem vagy, a földön a kereszt, rajta Te kiterítve, rávernek süvítő, sikító, kalapácsütésekkel. Nem kérek csodát tőled, én megelégedni vágyom csodáiddal, életeddel, betelni szenvedéseddel. Az örömöt vágyom megélni: hogy hitemmel megelégszel! Addig fogad el tőlem, hogy szenvedek attól, hogy nem bírok a Te szereteteddel szeretni. Ámen:/
