Éberség a szeretet erénye
ApCsel 5,34-42 - Ekkor azonban egy bizonyos Gamáliel nevű farizeus, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó volt, felállt a főtanácsban és rövid időre kiküldte az embereket. Azután beszédet intézett hozzájuk: „Izraelita férfiak, vigyázzatok magatokra, mit tesztek ezekkel az emberekkel! Mert a közelmúltban fellépett Teudás, azt mondta önmagáról, hogy ő nagy valaki, és szám szerint mintegy négyszáz férfi csatlakozott hozzá. Őt megölték, azokat pedig, akik hittek neki, mind szétszórták és semmivé lettek. Őutána az összeírás napjaiban fellépett Galileai Júdás, és magához csábította a népet. Ő is elpusztult, s akik egyetértettek vele, azokat mind szétszórták. Ennélfogva én most is azt mondom nektek: hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok.” Igazat adtak neki. Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.
Jn 6,1-15 - Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.” A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?” Jézus erre azt mondta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: „Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: „Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!” Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
/:Húsvét előtt járunk, Jézus tanítványaival félre akar vonulni, hogy, talán, felkészítse őket arra, amiben rájuk számít: hogy hogyan tovább, ha Ő már nem lesz közöttük. Az a hatalmas tömeg, aki most is közeledik, az kész arra, hogy kövesse Jézus tanítását, ők Krisztus Egyházának első tagjaivá lesznek! De mivel a tömeg akarja hallani Jézust, aki ebben a helyzetben sem tér el eredeti tervétől, hogy tanítványait előkészítse a feladatukra, ebbe a helyzetbe helyezi bele tanítását: elcsigázott tömeg, aki éhes, aki csak akkor lesz képes a tanítás befogadására, ha már jól lakott. De e világi megoldás e pillanatban nincs, és itt jön a tanítás: Krisztus Egyházának építéséhez az emberi képesség, erő, találékonyság, készség kevés, Isten kegyelme nélkül nem működhet! Jézus, maga, már „tudta, mit akar tenni”!
Voltak ott férfiak, mintegy ötezren, de voltak ott gyermekek, amiből arra következtethetünk, hogy bizonyára voltak ott asszonyok is. Andrásnak tudomására jutott, hogy egy gyermeknek van némi elemózsiája. Egy, a legkisebbek közül, aki a kegyelem segítségére lesz!
Majd, miután jóllaktak, Jézus utasítja tanítványait, hogy szedjék össze a maradékot. Azt kérte tőlük, hogy szedjék össze a szemetet, hogy takarítsanak? Nem, hanem, hogy szedjék össze azt, mi megmaradt, „hogy semmi el ne vesszen” abból, mi a kegyelem ajándéka!
És ide hoznám az olvasmány konklúzióját: „Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.”
Itt is, mint a maradékok esetében, észre kell vennünk, és mint ajándékot tisztelni, becsülni kell. A kegyelem ajándék! Dolgunk, ha más nem is becsüli, nekünk kell fáradni érte, hogy ne vesszen kárba, felcsipegetve gondoskodni sorsáról, mindarról, mi Istentől van, méltóságára emelni, életté váltani!
Éberségre tanít Jézus, az apostolok számára – de számomra is – már nem az az egyedüli tanítás, amiről ott akkor Jézus beszélt a tömegnek, hanem a mellékesnek tűnő körülmény, hogy letelepíteni és jóllakatni – az evilági körülmények megteremtése ahhoz, hogy a lélek befogadóvá lehessen. Tehát van valami minimum, melyet a test igényel, melyet ahhoz meg kell kapni mindenkinek, hogy aztán lelki emberré tudjon válni, hogy a gondolat, működésbe hozza a lelket, és ezt tudja az Isten, és erre gondja van! Úgy is fogalmazhatok, hogy a "ház legyen ép", hogy benne az élet gyarapodhasson, lehet ez egyén, család, közösség, talán mindegyikre igaz. De ebben számíthatok a kegyelemre, hogy én a lelkem fejlődésére – Istenre – fordíthassam energiámat, de, ha azt megkapom, akkor nekem arra kell fordítanom az energiámat, amire azt a kegyelmet kapom, melyet nem szabad eltékozolnom, melyet vigyáznom, tisztelnem és becsülnöm kell! Ha értelek Uram, add, megélni is bírjam! Hogy mi értelmemmé teszel, életemmé is váljon! Segíts, hogy hűséges, bölcs szolgálatodra legyek. Ámen:/
