A közösségben, Istenben
ApCsel 11,19-26 - Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.
Jn 10,22-30 - Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
/:Készülődünk, valami olyan eseményre, ami felfokozza a feltámadás élményét. Pünkösdre, a Szentlélek eljövetelére. Ebben a készületben szeretném megosztani Veled élményemet, a mai olvasmányok kapcsán. Cantalamessa atya – a Pápai Ház szónoka itt járt egyházmegyénkben, hogy a Magyar papság részére valami titokról fellendítse a fátylat. Olvasva és hallgatva beszédeinek fordítását, azt mondja, hogy „a Pünkösd nem járulékos elem, valami plusz energia, hogy el tudjuk vinni az üzenetet a világ végéig. Pünkösd Isten tervének megkoronázása. Életét átadja teremtményeinek”! (Új Ember 2010.04.25.) A Szentlélek által az Isten lesz részünkké! Ez több, mint amit eddig gondoltam a Szentlélekről, és hogy mennyire nem elég a gondolat, mennyivel fontosabb a hit, mi megelőzi a gondolatot: kényszerítő érzés volt bennem, hogy így, Húsvét után, és Pünkösd előtt kutakodjak a Szentlélek felől. Boldognak érzem magam, hogy az Egyház szentjeinek tanításából hozzám is szól Isten! Tudomásomra hozza, hogy Hozzá tartozom, mert hitemre találtam benne! Ne kételkedjek hovatartozásomban, éljem hitemet! [l.: Jn 10,25-26]
Ha erőt veszel magadon, hogy gondolataimat elolvassad, akkor véletlenül se a bűntudat élményét engedd, hogy dolgozzon benned, hanem a szeretet szabadságával tedd azt!
Azt mondja Anselm Grün, hogy ahol szembesítem magam vágyakozásommal, ott fedezem fel saját elevenségemet.
Az elevenségem tere az e világi vágyaimban teljesedik ki, vagy kereszténységemben? Vagyis Isten utáni vágyamban? Vagy úgy is feltehetem a kérdést a magam számára - ha Jézus gondolatiságába helyezem magam - hogy Jézus juhai közé tartozónak tekintem magam? Érzem, hogy ott van a helyem, Jézus nyájában? A válaszomat addig ne mondjam ki, nem mondhatom ki, míg arra nem tudok válaszolni, hogy hallgatok-e a pásztor szavára? Követem a pásztort?
Keresztény közösségben vagyok? Felelősséggel vagyok Krisztusért, és a közösségéért, vagy magányos kereszténységemet élem? (Azzal az önvizsgálattal kérdezem, hogy tudom, a közösség olyan, amilyen általam is!) Ki a fontos én, vagy az a közösség, mely Krisztusé? Különösen vágyaimban mi köt le, mi foglalkoztat, e világban boldogulásom, a rám bízottak boldogulása, vagy Istennel való egység megteremtése, megszerzése, ahol mi mind egyek vagyunk Jézus Krisztus Atyjában? Miben vagyok hasonlatos Jézus Krisztushoz? Nehéz megfelelni a magam által felvetett kérdéseknek is, de talán könnyebb, ha elhiszem azt, hogy e kérdéseket a Szentlélek indítja fel bennem. De a kérdések nyomán nem szabad megfeledkeznem Jézus szavairól: „ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!„ [Mt 6,33], és végül, eljutok, az Ő kegyelméből arra a bölcsességre, hogy e világi vágyaimat fegyelmezésemmel, a rám áradó szeretet erejével, Istenfélelemmel, imádságban Istenbe kell oltanom! Megosztom Vele, szégyenlett, kétkedő, kicsinyhitű titkaimat megosztom vele, aki elveszi terhem súlyát, Ő kegyelmét, e teher helyébe belém ágyazza. Hogy mi vágyaimba bűnös gondolatként vegyült, az általa és Benne megtisztuljon, megnemesedjen. Mely tisztaság, ajándékozó szeretet, miközben el tudom fogadni kettősségemet: gyarló voltomat; tudva, hogy élni és éltetni vágyok, mert ismeretem az Istenből árad a világba. Cantalamessa atya fogalmazza meg oly gyönyörűen, hogy „a Szentlélek az Atya és a Fiú közötti személyes szeretet”, (amely nem csak érzés – hanem személy), igen ezt a szeretetet fogadom magamba, törekszem Vele egységre, mikor földi vágyaimat Istenbe megmerítem, megfürösztöm, megtisztítom. Ezt az élményt sugározni, és ebben az élményben megélni a közösséget a hívek közösségében, tanúságtétel a Szentlélek hitében, és a világ megszentelésére. Elfogadni gyengeségemet, de megtörve azt, az Isten szeretet-prizmáján át sugározva szeretetét, hogy belőlem így Isten ragyogása láttasson! De eszembe jut még egy nagyon fontos gondolat – köszönöm: a közösségnek kell bennem élni magányomban is, nekem sorsom az állandó közösség Krisztus Egyházával! Nincs Krisztuson kívüli életem, nincs Krisztus Egyházán, a közösségen kívüli életem! Bár mit teszek, a közösség tagjaként - részeként teszem, mi felelősség, de biztonság is, miközben bizonyosság (tudatos emberlét)! Hogy a páli gondolatat legyen erényemmé: nem én élek, hanem Krisztus él általam! Isten légy erősségem, mindenkor menedékem! Ámen:/
