Ki volt végül is Illés?
Sir 48,1-4.9-11 - Illés próféta jött ezután; tűzhöz volt hasonló, - a szava lángolt, mint a fáklya -, éhínséget hozott rájuk, és megfogyatkozott a száma azoknak, akik gonosz akarattal bosszantották, és nem tudták szívlelni az Úr parancsait. Az Úr szavával elzárta az eget, és három ízben tüzet hozott le az égből. Ilyen dicső volt Illés a csodáival! Ki is dicsekedhetne hozzád hasonlóan, aki felvitettél tüzes forgószélben, tüzes ló húzta kocsin, akiről meg van írva, hogy az ítélet idején csillapítod az Úr haragját. Kiengeszteled az apa szívét fiával, és helyreállítod Jákob törzseit! Boldogok, akik meglátnak téged, és barátságoddal dicsekednek.
Mt 17,10-13 - Ezután a tanítványok megkérdezték tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy Illésnek előbb el kell jönnie?” Ő ezt felelte: „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent [Mal 3,23-24], sőt, mondom nektek: Illés már eljött, s nem ismerték fel őt, hanem azt tették vele, amit csak akartak. Éppígy az Emberfia is szenvedni fog általuk.” Akkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.
/:Ki volt végül is Illés? Egy ember az emberek közül, ki magára vállalta, hogy Isten prófétájaként legyen az emberek között! Ezért „szava lángolt, mint a fáklya”, mert nem magától szólt, hanem ki szólította, annak szavától volt oly tüzes! Szavai nyomán „megfogyatkozott a száma azoknak, akik … nem tudták szívlelni az Úr parancsait.”
Miért kicsinyhitű a mai nemzedék, hogy papságából oly kevesen vannak, akiknek szavai égetnek, felégetik a pelyvát, hogy a búza bőséges termést hozhasson, el ne haljon. Kereszténységünk hitével van baj. Mint lassan parázsló tűz, talán még melegít, de nem éget. Fel kell szítanunk a tüzet, égő áldozattá váltan kell hitünkben megújulnunk, hogy a világot megszentelni bírjuk. Miért nem vagyunk képesek hinni, hogy bennünk van Illés lelke, közöttünk jár izzó szekere, miért nem bírjuk magunkénak azt a hitet, mely feléget, és az Úr parancsai ellen ágálókat megtöri?
Tegnap hallottam egy megfontolandó gondolatot Pál Ferenc atyától: Mi, ebben az európai kultúrában, ha egy képet képzelünk el Istennel magunkról, akkor azon vizsgálódunk: Isten bűn nélkül való – én nem; Isten örökkévaló – én nem; Isten mindenható – én nem, Isten megbocsátó – én nem; stb., tehát szembe helyezkedünk Vele, szembe állítjuk Vele magunkat. A keleti ember, mikor magát látja Istennel egy képen, akkor úgy látja, mint aki Isten ölébe hajol, vagy átöleli vállát, vagy lábát, esetleg belékarol, vagy átöleli, mint barátot, mint aki hűséges társa. És talán van ebben valami.
De miért? A miértre én felületesen nem mondanék csak annyit, hogy az alázat hiánya.
Én vagyok, aki istenülni akarok, csak ne keljen annak minden bizonytalanságát is magára vállalni, ami abból adódik, hogy nem én irányítom a dolgokat, nem én vagyok az, aki sikeres lehetek, az emberek szemében, és mellékesen Isten előtt is. Ahol az Isten az az Isten, akit én formálok magamnak, és talán semmi köze sincs már Jézus Krisztus Istenéhez, mert az már nem tetszik, hogy nekem Jézus mondja meg, hogy ki az Isten.
Bizony, így, hogy is lehetnénk prófétákká, Isten kiválasztottaivá, és követeivé, ha nem követjük magunk. Vagyis általunk, velünk is terjed, szaporodik azoknak száma, kik nem szívlelik az Úr parancsait! Ne legyünk mi is farizeussá, Isten óvjon meg bennünket attól, hogy gondolataink, szavaink, és tetteink egymást gyengítsék, és Isten előtt magunkat tegyük gúny tárgyává.
Figyeljük, legyünk érzékenyek a jelekre, legyen lélegzetünk is Isten lélegzetébe simuló, hiszen érző szívet kaptunk, de, hogy Isten vágyát érzékelni bírjuk, melyet belénk táplál oly lágy, és jámbor szeretettel. Istenem segíts, hogy csendedre vágyakozzak, amiben benne megtalállak, és akihez igazíthatom szuverén egyéniségemet. A közösségi énem, és egyetemes énem kimunkálása és megerősítése által! Ámen:/
