Az örök életbe vetett létbiztonság
ApCsel 20,17-27 - Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hivatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Jn 17,1-11a - Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.
/:Lélegzetelállító szavak! Két ember, mindkettő készületben, hogy hitéért, igaz tetteiért vállalja tragikus sorsát. Számomra tűnik tragikusnak! Ők maguk, vajon hogy élték meg? Pál egyértelműen arról beszél, hogy tettei igazolják, és nyugodt szívvel vállalja sorsát, hittel vallja, hogy küldetését teljesítette. De ő, az emberekhez beszél, azokhoz, akikhez küldetése volt. Az Evangéliumi részben valami hasonló zajlik le, de itt Jézus azzal beszél, aki küldte őt, akinek követségében járt, és aki feladatot bízott rá. Most kimondja: „befejeztem”! A szolgálatnak vége, teljesítettem.
Szinte boldogan mondja: „én már nem vagyok a világban”! Már úgy beszél az Atyával, mint aki visszatekint az e világi dolgaira, és várja a jutalmát, megnyugtatóan az elszámolást. Szeretné ott folytatni, ahol az előtt volt, hogy küldetésbe jött közénk. És nem az egész világot ismeri el az Atya tulajdonának! Én, innen a történelmi idők távlatából hitem szerint vagyok, akit Isten a Fiúnak adott, illetve azok utódai közül való! „Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid.” Atyám, ismerj magadénak engem, és kiket szeretetedben nekem adtál, hozzám küldtél, rám bíztál, és akikkel Benned egyek vagyunk! Jézussal, és példája szerint, azokért imádkozom, akiket Isten a szívembe égetett - nem csak így általánosan, hanem nevükön nevezve is, személyesen, mindegyiküket felemlegetve, enyémnek ismerve!
Jézus itt egy dogmát, hittételt mond ki, az örök élet meghatározását. De vajon hogy kell érteni a „megismerjenek”, a megismerés fogalmát? Az ismeret és a megismerés között lényeges különbséget látok. Míg ez előbbi egy felületes, általános érvényű szó, addig a megismerés nyomatékot ad annak, hogy az illetőről minden tudhatót elsajátítani jelentéssel bír. Nem csak, hogy ízlelgetem az ismeretét, hanem elsajátítani, magamévá tenni az illető ismeretét, ami, ha elsajátítást mondok, akkor azt kell, hogy jelentse, hogy értésemmé válik, azonosságommá, a jellemeinek értelmet tulajdonítok, egész valósága értékrendemmé minősül bennem. Tulajdonommá válik, a nélkül, hogy birtokolnám. Ahogy a szülő egyénisége a gyermek lényébe beépül, a tudatos gyermeki igenlés által, mert jónak és követendőnek tartja. Ismerem ennyire az Istent, és Jézus Krisztust, hogy mondhassam: örökéletűvé vagyok általuk? Ebben a kérdésben közöl Isten valami nagyon fontosat, hogy általuk, nekem kell örökéletűvé lennem, úgy élni – tudatos, következetes cselekvő élettel – az Istenismeret által, hogy örökéletű legyen életem, ami most ebben a formában véges, behatárolt, de képes vagyok a magasabb rendű létre, az isteni értékrendnek megfelelni!
Jézus Krisztus, csupán három év tanításába, megélésébe sűrítette bele az Istenismeretet, amit én, egy életen át képtelen vagyok felfogni, életre váltani, azzal azonosulni, értékrendemmé tenni! Miért? Hogy lehet ez? Képtelenség, vagy lehetséges? Vagy én vagyok ennyire alkalmatlan rá? Vagy Isten nem akarja, hogy képes legyek rá?
Kérdések, melyeket Isten bíz rám, de nem azért, hogy szavakkal válaszoljak meg, hanem azért, hogy életemmel, a mai nappal, és minden ajándékul kapott napommal válaszoljak meg. Mert olvasom a Szentírást, Isten megszólít; értelmet ad, hogy felfogjam, megértsem; hitet ad, hogy igazsága igazságommá váljon. Hogy a világ, és elvilágiasodott, beszűkült lényem számtalan hatása ellenére, azok elöl kitérve, az Isten kegyelmének hatásában, vonzásában teljen el a napom. Nem magamnak megszerezve, meghódítva, hanem Istennek odaajándékozva.
Átengedem magam Neked, Istenem. Ahogy a keresztségben, a teljes engedelmesség alázatával, és tudatlanságával engedtem, hogy lefoglalj, ugyan azzal a természetes engedelmességgel, tudatosan is, birtokoddá akarok lenni, semmit nem tartva meg magamnak magamból. Kevés mondani, tudom. De hitemmel fogadom, engedelmességre törekvő szolgáló szeretettel. Erre add áldásod, megszentelő kegyelmed! Ámen:/
