Az igazak útján járni!
Iz 26,7-9.12.16-19 - Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted. Ítéleteid ösvényén is terád vártunk, Uram, nevedre és emlékezetedre vágyódott a lelkünk. Lelkem utánad vágyódik éjszaka, és bensőmben a lelkem téged keres. Mert ha ítéleteid megvalósulnak a földön, igazságot tanulnak a földkerekség lakói. Uram, te adsz nekünk békességet, mert minden tettünket te vitted végbe nekünk. Uram, a szorongatásban téged kerestek, imát suttogtak, mikor fenyítetted őket. Mint a terhes asszony, aki közel van a szüléshez, vajúdik és kiált fájdalmában, olyanok voltunk mi színed előtt, Uram. Fogantunk, vajúdtunk, mintegy szelet szültünk; szabadulást nem szereztünk az országnak, és nem születtek lakói a földnek. Életre kelnek majd halottaid, holttestük feltámad. Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok! Mert világosság harmata a te harmatod, és a föld újjászüli az árnyakat.
Mt 11,28-30 - Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek [Jer 6,16]. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”
/:Mennyiben lehet más élménye Istennek a halálról, mint nekem, embernek? Isten az állandó öröklétből lép be a változó, e világi létbe, vagyis alapélménye az öröklét, melyet egy időre feláldoz értünk, emberekért. Tehát számára, a halál visszatérés állandósult és biztos, állapotához. Én, az ember, ha van is emlékem az élet előtti lelki állapotomról, az nagyon halovány, elmosódott; bizonytalan, ráadásul a világ folyamatosan azon szorgoskodik, hogy feledtesse velem. De van-e, lehet-e reményem arra, hogy, mire halálomhoz érek, mégis visszaszerezzem biztonságomat, az Isten-közeli létben?
Talán e kérdésben egyetlen megválaszolni való van, amit még eddig ilyen határozottan soha nem kérdeztem meg magamtól, mert ennyire még nem volt világos előttem. Felidézhetem Istenélményemet annyira, hogy tudatommá váljon, hogy készület idejét élem arra, hogy Hozzá visszatérjek? Az életem egy alagút, melyben félhomály van, vannak rajta kijáratok, szabad döntésem az, hogy végig megyek az alagúton, vagy valamelyik kijáraton kilépek onnan, arra hivatkozással, hogy félelem, kíváncsiság, cinkosság, düh, önzés, kétség, kishitűség, csökönyösség, hirtelen harag, gyártott ideológiáim, filozófiáim, stb. vezetnek rá. Vagy elhiszem Izajásnak, hogy az „igazak ösvénye egyenes”, Istenem, „az igazak útját te egyengeted”?
Hívogat a fény az alagút végén, elhiszem, hogy fény van az alagút végén? Vagy éretlenségem csapdáiban tévelygek - melyek többnyire az érzelmekre alapozott okoskodásaim -, míg, ha tévelygéseimbe belefáradva, kimerülten, csalódottan, magamból kiábrándultan, talán visszatalálok az alagútba, valamelyik oldalösvényen. Mert feljajdul bennem Isten hívó szava, megérint, nem csak meghallom, hanem elér a lelkemig: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.”
Igen, az a bölcsesség, ha időben - mire felnőtté leszek -, mire döntéseimért magamnak kell felelnem, elmélyül annyira Istenismeretem, hogy rájövök: ahogy mint másról, úgy a halálról alkotott véleményem sem lehet más, mint Istennek. Mert Isten akaratából vagyok, aki vagyok; hát Istennek vagyok; ráadásul addig vagyok, míg annak Ő szükségét látja, hogy küldetésében szolgálatára legyek. Ha ez sikerül, akkor úgy vagyok képes megélni életemet is, ahogy majd halálomat is.
Istenem, Te munkálj bennem, és én szelíden, és alázattal szolgálatodra engedjem magam, hogy szeretetedben bírjak Veled egyesülni életben és halálban is! Ámen:/
