Isten mindenkori jelenvalósága meglep
Ef 3,2-12 - Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megérthetitek belőle, hogy megismertem Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, és felvilágosítani mindenkit, miként vált valóra a titok, amely öröktől fogva el volt rejtve a mindent teremtő Istenben, hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétű bölcsessége a mennyei fejedelemségeknek és hatalmasságoknak az egyház útján. Ez volt az ő örök végzése, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban valósított meg, akiben bizalmunk van, és biztonságos utunk a benne való hit által.
Lk 12,39-48 - Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter ekkor megkérdezte: „Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a házanépe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha ez a szolga azt mondja magában: „Késik az én uram”, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, de nem hajtotta végre azt és nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni.
/:Isten mindenkori jelenvalósága meglep, ahogy a hajnal homályából előlép, hozzám simulóan szólít meg, oly halkan, szelíden, hogy véletlenül se zavarjon meg. Így, mikor észreveszem, összerezzenek, boldog örömmel fordulok felé, békessége eltölt, és a büszke öröm, hogy hozzám jött, engem szólít meg, elfogadva tőle ajándékát.
Ma reggel kezembe vettem Boldog Newman breviáriumát, hogy azzal keltegessem buzgalmamat Isten iránt. Elmélkedésének gondolat címe így hangzott: Virrasszatok! És idézi azokat a Szentírási helyeket, ahol Jézus, vagy tanítványai az éberségre intik „Isten igaz és tökéletes szolgáit az úgynevezett keresztények nagy tömegétől” eltérően, mert, kihangsúlyozza, hogy „az igaz keresztények, bárhol vannak is, virrasztanak, az állhatatlanok nem virrasztanak”. De felsorol néhány, az életből vett helyzetet is, amelyeket hasonlít azokhoz, „- már amennyire e világ érzelmei képesek a túlvilág árnyékát vetíteni.”
És Isten nyomatékot ad annak, hogy rám bízza szavait: többek között, Newman idézi a mai evangélium szavait is: Lk 12,39-et. Az elmélkedéseimben az egymásra mutató, utaló szavak, hiszem, hogy Isten jelenlétében hangoznak el, Ő szólít meg e szavakban.
Bizony, az állandó készenléthez elengedhetetlen a bűntudat, és a félelem, mert az ember - mint tudom, gyarló, tehát gyarlóságának féket vetni kell legyen egy istráng, hogy a kegyetlen büntetéstől megóvjon. Mert abban bizonyos vagyok, hogy „Krisztus felfoghatatlan gazdagságá” - ból Isten sokat bízott rám, amiért kevés hálásnak lenni, hűségesnek is kell tudnom lenni, hogy mikor majd sokat kér számon rajtam, sokkal számolhassak el Neki.
De, ez a sok, még oly képlékeny. Mert hiszem, hogy nem magam hasznára kell pocsékolnom Krisztus gazdagságát, hanem feleslegemet másoknak üdvére kell hasznosítanom. Ami a cselekvő szeretet. Amit úgy gondolom, hogy legelőször is környezetemben kellene kifejeznem, éreztetnem, átadnom, átengedni magamon, hogy ne ellenállása legyek Isten végtelen szeretetének – gazdagságának, hanem erősítője, tranzisztora, diódája, kondenzátora – hogy a magam szakmája nyelvén fejezzem ki magam. Ez, nem olyan könnyű. Nem is arra gondolok itt, hogy semmit nem várni érte, mert nem ez a legfőbb gond, hanem az, hogy ne legyek tolakodó, erőszakos, de mégis a szeretetet érezzék meg, mely nem az én szeretetem, hanem Krisztusé. No, nekem ehhez kell az éberség, hogy magam helyett - a nyüzsgésem, erőlködésem, akaratom ellenében - engedni, hogy Krisztus szelleme, a Szentlélek munkálkodjon általam, szelíd szeretetével. Éberség ahhoz is, hogy a magam képtelensége se jelentsen gátat visszatartó erőt Isten kifejeződésének. Hogy szavaim, gondolataim, cselekedeteim ne az enyémek legyenek, hanem Krisztuséi. Hogy életem Krisztus szavaiból kelljenek életre!
Az egész élet kevés, érzem, hogy megtanuljak krisztusi módon élni, lelki emberré váljak, de hiszem, hogy Isten kegyelmével, imádságos élettel eljuthatok oda, amikor az idő sürgetése nem fog túlhajszolni és türelmetlenné tenni, mikorra elhiszem majd, hogy Isten végtelensége nem sürget engem sem, kivár, türelmes; ahogy velem, úgy általam is. Istenem add nekem bölcsességedet, hogy elérjek a Te bölcsességedre. Ámen:/
