Mi a nehezebb: élni, vagy elfogadni a halált?
Fil 1,18b-26 - De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal. Én örülök neki. Sőt, ezután is örülni fogok, mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik [Jób 13,16 G] imádságotok és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsöző munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Mivel meg vagyok erről győződve, tudom, hogy maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti előrehaladásotok érdekében, és hitből fakadó örömötökre, hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok.
Lk 14,1.7-11 - Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket. Ezt mondta nekik: „Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: „Add át a helyedet!” És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd az, aki meghívott, és ezt mondja neked: „Barátom! Menj följebb!” Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.”
/:Mi a nehezebb: élni, vagy elfogadni a halált? Akár fiatal az ember, akár idősebb, felmerül-e e kérdés, vagy függ ez a kortól? Talán általános az, hogy a halál kérdését szeretjük megkerülni, nem emlegetni. Irtózunk tőle, idegenkedünk a halál kérdésétől, mintha természetellenes volna. Pedig a vallásunk szerint azért élünk, hogy meghaljunk, először is önmagunknak, majd önmagunkban Istennek, hogy Istenben új életre keljünk. Tulajdonképpen minden, erre az életre Isten tanításában szóló fegyelmezés arra vonatkozik, hogy mi lesz a sorsunk az életünk után.
Úgy tűnik, hogy ellentmondás az, hogy azért élünk, hogy meghaljunk; miközben ragaszkodunk az élethez. Pedig észre kellene vennünk, hogy keresztény emberként, amíg ragaszkodunk a magunk életéhez, addig arról teszünk bizonyosságot, hogy éretlenek vagyunk az örök életre!
Azt mondja Szent Pál, hogy számára „az élet Krisztus”, de utána meg azt mondja, hogy „szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni”. Hogy van ez, valamit rosszul fogalmaz talán? De, akkor hogy lehet az, hogy erre kétezer éve senki sem figyelt fel? Lehetetlen. Megpróbálom minden segítség nélkül, magam körbe járni e kérdést. Abból indulok ki, hogy mind ezt az a Pál mondja, aki bizonyos abban, hogy Krisztus az Ő személyének az, aki nem csak, hogy megváltotta, de meg is térítette, világosságot gyújtott benne, hogy élete ne legyen többé sötétségben! Akire – erre válaszként, ráhagyatkozni mert, bírt, és engedelmességet fogadott neki. Egész élete, megtérésének kezdetét követően Krisztusban volt, Krisztus nélkül már képtelenné vált arra, hogy éljen – míg az előtt, az nem hagyta élni, hogy Jézus él! A Pál-fordulat az, ami mindannyiunkra ráfér. Ha bele is születtem kereszténységembe, az kevés. Ha megkereszteltek, megbérmáltak is, az kevés. Nekem magamra kell vennem Krisztus szentségét, nekem magamnak kell életre kelteni a kegyelmet! Én vagyok, akit Isten megváltottá akar tenni! Ami nem mehet végbe nélkülem, ezért kell megtérővé lennem, és azon munkálkodnom minden nap. „Mert megváltásunk még reménybeli.” Mondja Pál, de folytatja is: „Az a remény viszont, amit már teljesedni látunk, többé nem remény. Amit valaki lát, azt reméli?” [Róm 8,24] Ez az a látás, ami a megtérés folyománya! A megváltottság eredménye az, ami Isten ajándéka! Amit, ha meglátok, rádöbbenek, hogy arra érdemes nem lehetek!
„Az Isten jelenléte nem vehető észre akkor, amikor fölöttünk van, hanem csak később, amikor visszatekintünk arra, ami bekövetkezett és elmúlt.” (mondja Boldog Newman) Bizony, amit hittel már látok, még mindig nem az, amit színről színre láthatok! Több mint a remény, de kevesebb annál, ami a szeretetben való együttlét, amire elvezet a hitem, és amiért már nem rettegek, és nem életidegen a halál, annak ellenére, hogy ’értetek maradni szükségét’ veszem magamra, hogy szolgálatomban teljesítsem azt, amire Isten szándéka ezt megadja. Ha ez életérzéssé válik, akkor az élet nehézségei leegyszerűsödnek, a kötelezettségek engedelmességgé lesznek, a jogaim megmosolyogtatókká, felelősségem pedig a magammal szembeni elvárásokká, ami végül is látóvá tesz. Istenem add, hogy ez teljességre jusson bennem a Te irántad való szeretetben. Ámen:/
