Nézzünk a függöny mögé.
Jel 11,4-12 - Ők a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura előtt állnak [Zak 4,3.11-14]. Ha valaki ártani akar nekik, tűz tör elő a szájukból, és megemészti ellenségeiket. Ha valaki bántani akarja őket, akkor azt meg kell ölni. Ezeknek hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essen az eső [1 Kir 17,1] jövendölésük napjaiban, és hatalmuk van a vizek fölött, hogy vérré változtassák azokat [Kiv 7,17], és mindenféle csapással sújtsák a földet, ahányszor csak akarják [1 Sám 4,8]. Amikor befejezik tanúságtételüket, a mélységből fölszálló fenevad háborút indít ellenük, legyőzi [Dán 7,3.7.21] és megöli őket. A holttestük annak a nagy városnak az utcáján fog heverni, amelyet szellemi értelemben Szodomának és Egyiptomnak hívnak, és ahol Urukat is megfeszítették. A törzsekből, népekből, nyelvekből és nemzetekből sokan fogják látni holttestüket három és fél napon keresztül, és holttestüket nem engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örvendezni fognak felettük, és vigadni fognak. Ajándékokat küldenek egymásnak, mert ez a két próféta gyötrelmére volt a föld lakóinak. De három és fél nap múlva Istentől az élet lelke száll beléjük [Ez 37,10]. Lábukra állnak, és nagy félelem fogja el azokat, akik látják őket [Ter 15,12]. Ekkor egy hatalmas hangot hallanak az égből, amely azt mondja nekik: „Szálljatok fel ide!” [Kiv 19,24] Erre fölszállnak az égbe a felhőben, ellenségeik pedig látják őket [2 Kir 2,11].
Lk 20,27-40 - Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: „Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.” Jézus ezt felelte nekik: „E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat „Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: „Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.
/:Nézzünk a függöny mögé. Mi, akik a színpadon vagyunk láthatóknak, valóságosnak képzeljük magunkat, pedig szereplők vagyunk. Mikor felgördül a függöny, a nézőtér sötét, a fények árja vakít, hogy még azt sem látjuk, amit láthatnánk, csak halljuk a tapsot, a nevetést, vagy suttogást, a mocorgást, de semmit nem látunk. Mégis tudjuk, hogy ott vannak azok, akik miattunk jöttek el, hogy bennünket, ránk figyeljenek. De csak figyelnek, nem ők rendezik az előadást, és nem is ők játsszák a darabot, de nekik játsszuk a darabot. Majd az előadásnak vége lesz.
Kigyúlnak a nézőtér fényei, és már csak voltunk szereplők, már ítéletre várókká lettünk, és észrevesszük, hogy ott a sorokban azok is ott vannak, akikkel tegnap együtt szerepeltünk.
Hiszem-e e két világot, és mindkettő jelenvalóságát? Még akkor is, ha nem látom? Ha még nem érkezett el az ideje annak, hogy kigyulladjanak a lámpák, hogy megtapasztaljam azt a másik világot? Ahol jóval több a néző, mint a színpadon a szereplő! És lám, észreveszem, hogy nem mindenki ül a nézőtéren azok közül, akikkel tegnap még együtt játszottam! Hiányoznak sokan.
Szereplők vagyunk mi mind, kik e világ színpadán vagyunk! Istenem, a Te rendezésedben kerülünk színre, Te osztod ránk szerepünket. A szereplők között vannak statiszták, mellékszereplők, főszereplők, bukott szereplők, akik túljátsszák szerepüket, akik pocsékul játszanak, akik képtelenek a szerepükbe beleélni magukat, akik állandóan vitatkoznak a rendezővel, vannak olyanok is, akik arra szervezkednek, hogy elküldjék a rendezőt, vannak, akik külön társulatokba szerveződnek, mert mást akarnak játszani, vannak, akik felgyújtják a színpadot. Vannak segédrendezők is, de vannak bot csinálta rendezők is. Vannak azok is, akik újra szerepre jelentkeznek, már rájöttek, hogy tévedtek, amikor azt hitték, hogy jobban meg tudják rendezni magukat. Ők azok, akik nagyon egyértelműen, bizonyosak abban, hogy Ő az igazi rendező, aki a társulatban mindenkire számít, mindenkit ismer, és mindenkire pontosan azt a szerepet ossza, ami neki való. Vannak azok a bölcsek, akik körbe súgják, hogy akik még nem jöttek rá, azok is felismerjék, hogy mindenki abból él, és azért él, amit a rendező neki szánt szerepet! „Mindenki érte él”!
Ezért van az, hogy a nézőtéren nem találunk ott mindenkit azok közül, akikkel tegnap még együtt szerepeltünk, mert vannak, akik ezt nem hallották meg, vagy nem hitték el, vagy nem akarták ezt elfogadni. Ellenségek, pedig látták, ismerték, de kinevették.
A valóság csalóka, mert a valóság változó, ahogy a látásom is változik, ahogy érzékelő-képességem is változik. Hogy mondja Szent Pál? „Nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul” – hat! Ha tudomást veszek arról, hogy „a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” Ezért, „ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket.” „A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés”-t ne higgyem többnek, mint ami, ne sajnáljam agyon magam, azért, mert a szerepemért meg kell szenvedni, ez is alázat! Ugyanis – a szenvedés – „a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,16-18). Amit, ha elhiszek, akkor rájövök, hogy ezért érdemes már most, a bűneimért vezekelni, hiszen lehet, hogy a szenvedésem nem több mint vezeklés, hogy bejuthassak a mennyei örök dicsőségbe! Türelem, szelídség, alázat, a szenvedésben, és akkor, talán a taps nem marad el – az angyalok karának dicsérete, sőt, a rendező elismerése sem!
Istenem, akarom Rád bízni magamat, elfogadni a Te rendezésedet. Bocsásd meg nekem, hogy ez nem mindig sikerül, hogy a szövegkönyvet felületesen olvasom, vagy improvizálok, sőt, másokat is magam akarok rendezni, esetleg mások szerepét lenézem, másokat minősítek, provokálok, intrikálok. Csak ne engedd, hogy mások cselszövésének engedjek, de segíts, hogy Benned minél jobban elevenné lehessek! Ámen:/
