Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált
Iz 25,6-10a - Készít majd a Seregek Ura minden népnek ezen a hegyen zsíros lakomát, lakomát színborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult színborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, a leplet, amely minden népre ráborult, és a takarót, amely minden nemzetre ráterült. Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földről. Bizony, az Úr szólott! Ezt mondják majd azon a napon: „Íme, a mi Istenünk ő, benne reméltünk, hogy megszabadít minket. Ő az Úr, benne reméltünk, ujjongjunk és örvendezzünk szabadításán! Mert az Úr keze nyugszik ezen a hegyen.” Eltapossák Moábot a lakóhelyén, mint ahogy eltapossák a szalmát a trágyalében;
Mt 15,29-37 - Jézus ezután eltávozott onnan, és elment a Galileai tenger mellé. Fölment a hegyre és ott leült. Nagy tömeg jött oda hozzá, velük együtt sánták, vakok, nyomorékok, némák és sok másféle beteg. Letették őket a lábaihoz, ő pedig meggyógyította őket. A tömeg csodálkozott, amikor látta a némákat beszélni, a bénákat meggyógyulni, a sántákat járni, a vakokat látni, és magasztalták Izrael Istenét. Ezután Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton.” A tanítványok ezt felelték neki: „Honnan lenne a pusztaságban annyi kenyerünk, hogy jóltartsunk ekkora tömeget?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Azt felelték: „Hét, és néhány apró halunk.” Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjék le a földre. Azután fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megszegte, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Ettek mindannyian, és jóllaktak. A megmaradt darabokat felszedték, hét tele kosárral.
/:„Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földről.” Az Ószövetségi nép egyetlen reménye a prófétákban lehetett, akik megjövendölték, akik hitet adtak a népnek, hogy Ádám vétke „elévülhet”. Az Isten gondoskodó szeretetét megtapasztalhatták, de csak akkor, ha hittek, ha a jelekben hinni bírtak, hogy majd egyszer minden másképen lesz.
Az újkori emberben, kétezer évvel Krisztus földi életét követően pedig, már kezd elhalványulni, hogy mekkora ordító élményben lett gazdagabb, az Ószövetségi nép ellenében, hiszen megtörtént, beteljesedett minden jövendölés! Bizonyosság már, hogy van megváltás, hogy van feltámadás, azzal, hogy az Ige testté lett! A világnak van egy, egyetlen egy Istene, aki nem csak megteremtette, de fel is szabadítja, meg is váltja, tehát, folyamatában küzd érte, az Ember önmaga kudarcai ellenében, vagy úgy is mondhatjuk, hogy e kudarcokat magában elnyeli, leírja.
Kitakarni a valóságot, az élőből a hazugságot – mi gonosz? Már nem lehet, csak egyszer lehetett volna. De ez a történelmi tény okozta, hogy az Ember oly végtelen gazdagságra juthat, mi Isten határtalan szeretetének bizonysága; mert nem marad reménytelenségében, nem lett mégsem az Ember reménye vesztett, elértéktelenedett eszköz, pedig lehetne akár az is, ha magára hagyta volna az Isten! De Isten meglépi azt, amire talán az Ember nem is érdemes, de ez nem számít, nem mérlegel, nem vacillál, és nem válogat, mindenkinek egyöntetűen felkínálja az esélyt, hogy a rátelepedő, öröklött bűneitől megváltja, megszabadítja, feltételezve azt, hogy az Ember ezt igényli, akarja. Mert ebben különbözik az Ember jelen állapota az eredeti állapotától – mit Ádám és Éva birtokolt, ismert csak -, hogy csak arra érvényes a megváltás, aki ezzel a lehetőséggel élni akar! Ez az Ember szabadságának az esélye. Tudást akart, mit megkapott, de e tudás birtokában maga döntheti el, választhat, a jó és a rossz, az ég és a föld, a türelem – szelídség - alázat, vagy önállóság – önkény – önzés, között.
De miért teszi ezt meg Isten? Mert hisz az Ember jóravalóságában, vagyis, mert Ö, a Teremtő, igaznak, jónak teremtette az Embert! Vagyis azokért lépte meg ezt a lépést Isten, hogy aki akar az igazságnak élni, az ne bűnhődjön Ádám vétkéért. Hogy a gyermeknek ne keljen szenvedni atyja bűnéért! A megváltás által minden ember önálló felelősséggel áll Isten előtt! Nincs halmazati bűnhődés, nincs kollektív bűnösség, az utolsó ítéletkor csak és kizárólagosan én állok szemtől szemben Istennel, magamról kell számot vetnem! Hát, gondold meg ember, amíg élsz, mit élsz! Mert jelen életeden múlik, hogy mi válik életedből, mivé lesz, mire jutsz!
Tulajdonképpen a Karácsony ünnepében nem kevesebbet ünnepelünk meg, mi keresztények, mint azt, hogy az Isten segítségünkre sietett, hogy megélhetjük azt a végtelen teljességéből felénk kiáradó szeretetet, amivel a megmentésünkre siet, amit mi örömmel fogadunk, felismerve, hogy mekkora ajándék ez számunkra. Nem egy egyszeri csodás jóllakatásunk, ami erre az életre, amíg élünk jó szívvel emlékezhetünk, hanem egy örök életre szóló magába szeretési vágyát fejezi ki: akarlak, még akkor is, ha te nem, Ember. Bár mit képes vagyok megtenni érted, csak, hogy megtapasztald, hogy mi az az igazi boldogság, amit testedben meg nem tapasztalhatsz, csak a lelked, az egészen, általam megtisztított lelked élménye lehet az!
Köszönöm Istenem! Éltető szeretetedet, amit ha akarok, minden nap újra, meg újra megtapasztalhatok, megízlelhetek, mert ébren tartani akarod bennem a vágyat arra, hogy akarjak a Te szeretetedben Veled eggyé lenni. Vágyom, hogy Karácsonykor erre az ünnepre, magamban, a Veled való közösségben rátaláljak, hogy mi, kik remélünk Benned, ebben az élményben megerősödjünk! Kérlek ebben az Adventben maradj velünk, légy velünk, hogy eljussunk erre a csodára, az ünnep örömére! Ámen:/
