Erdő Péter bíboros előadása a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének jubileumi konferenciáján
Esztergom, 2009. szeptember 4.
Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek
A keresztény értelmiség hivatása napjainkban hazánkban |
A húsz évvel ezelőtti alapítás évfordulóján nagy szeretettel gratulálok a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének. Azt hiszem, hogy az akkori névválasztás és az alapítás körülményei egyben kijelölik a programot is. A keresztény értelmiségi ember hívatását akarjuk mindnyájan teljesíteni itt és most, ma és Magyarországon. De ennek a vállalásnak nagyon mély teológiai háttere van. Egész tevékenységünknek hitünk szerint az alapja nem egyszerűen az, hogy valamilyen érdekvédelmet valósítunk meg, hogy valamilyen csoportnak az érdekét próbáljuk előmozdítani. Nem is csupán egy kulturális ízlés mentén gyűltünk egybe, nem pusztán a szokás egyesíti ennek a szövetségnek a tagjait. Hanem a keresztény ember küldetésének a teljesítése a világban. A II. Vatikáni Zsinat újra és részletesebben kifejtette ezt az örök igazságot, melyet minden nemzedék megpróbál a maga módján életre váltani. A zsinat tanítása megfogalmazódik az Apostolicam actuositatemben, a Gaudium et spesben és másutt is. II. János Pál pápa pedig, főleg a világiak küldetéséről szólva a Christifideles laiciben foglalkozik ezzel részteltesen. Eszerint a keresztényeknek általában, de a világi krisztushívőknek sajátosan is küldetése az evilági dolgok rendjének az evangélium szerint való alakítása. Ez az a sajátos feladat, amitől nem tekinthetünk el. Isten emberré lett, mi keresztények hiszünk a megtestesülésben, mi Jézus Krisztusban, a valóságos emberben valóságos Istent tisztelünk. Ez azt jelenti, hogy Isten azt akarta, hogy az ő szándéka, az ő alkotói terve, az ő örömhíre elterjedjen az emberek között, és az emberek aszerint igazítsák az életüket itt, a földön már most is. Éppen ezért a keresztény ember nem deista. Nem azt vallja, hogy talán létezik a világ mögött egy távoli teremtő, akinek a mi hétköznapi életünk apró dolgaihoz talán ne volna köze. Ahogy Madách Imre mondja: „a gép forog, az alkotó pihen”. Mi nem ilyen istent tisztelünk, hanem olyat, aki fenntartja és kormányozza a világot. Éppen ezért ez az isteni világkormányzás rajtunk, szabad embereken keresztül is meg akar valósulni. Tehát állandó, konkrét feladatot jelent. Keresztény hitünk lényegéhez tartozik, hogy a hit nem lehet idegen az élettől és nem lehet elválasztani az élettől.
Isten akaratát meg kell látnunk, keresnünk kell és aztán követni kell. Ez nagy elhatározást és önuralmat is kíván újra és újra. Ez a feladatunk, és ezt fogalmazza meg egészen emelkedett formában a főparancsolat is. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, embertársadat pedig, mint önmagadat.” Keresnünk kell tehát Isten akaratát, és erre tekintettel, ezen az alapon szeretni kell a másik embert. Konkrétan, nem csak érzelmileg. Cselekvően. Jézus maga is azt mondja, hogy „nem az, aki mondja, Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki mennyei Atyám akaratát teljesíti” (Mt 7,21).
Ennek a feladatnak a területeit a zsinat külön is bemutatja. Kiemeli a család fontosságát, a munka területét, de ezen belül részletekbe is megy, azt mondja, hogy a politika, a gazdaság, a kultúra, a tudományok, a művészetek területét is az evangélium szerint kell alakítania a keresztény embernek. Ezek pedig az életnek olyan területei, amelyeken sajátosan az értelmiség működik. Tehát a keresztény értelmiség hivatása itt van világosan megfogalmazva. De ez szinte ijesztően hangzik. Aki ismeri, hogy sokszor milyen módon, milyen logika szerint működik ma a politika, a gazdaság, a kultúra vagy a tudományos élet, az beleborzadhat a feladatba, hogy hogyan fogjuk tudni ezt a hitünk logikája szerint építeni és alakítani. Először is: van Isten, tehát van kegyelem, nem vagyunk magunkra hagyva ebben a fáradozásunkban sem. Másodszor pedig azok a sajátos logikai rendszerek, amik az itt felsorolt területeken érvényesülnek, azok sem szakadnak ki a valóság egészéből. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy Machiavelli nyomán azt mondhatjuk, hogy a politikának önálló törvényei vannak, mi köze annak az erkölcshöz, vagy ugyanígy a tudománynak, a művészetnek vagy a gazdaságnak. Mindennek van köze az erkölcshöz, mert az ember egy.
Hitünk szerint az ember tudatos és szabad lény, az istenképiségnek ez a legfőbb tartalma. Ez azt jelenti egyben, hogy felelősek vagyunk a cselekedeteinkért. Nemcsak az élet egyik vagy másik területén, hanem minden emberi cselekedetért, amit tudatosan és legalább egy minimális döntési szabadsággal hajtunk végre. Vagyis nincsen az életnek olyan területe, amely kivonhatná magát az erkölcs hatálya alól. Éppen ezért újra és újra keresnünk kell az erkölcsös cselekvés módját ezeken a bonyolult területeken is.
Van kinyilatkoztatott tanításunk arról, hogy mi a jó és mi a rossz, a keresztény erkölcs alapvető igazságait és értékeit hitünk alapján föltárjuk, ha tetszik: megismerhetjük. Az Egyházi Tanítóhivatalnak, az apostolutódoknak különösen is küldetése az, hogy a rájuk bízott krisztusi tanítást továbbadják, elmélyítsék, kutassák, hogy így minden nemzedéknek a rendelkezésére álljanak. De az élet konkrét cselekvései pontosan ezeken a nagyon nehéz és kényes területeken nem pusztán az értékek elméleti látását kívánják, hanem a konkrét szituációt kell tudni erkölcsileg megítélni. Ezt pedig nem lehet anélkül, hogy ne volnánk azon a területen járatosak. Ehhez szakismeretre, tapasztalatokra is szükség van, és akkor lehet a hitünktől kapott, a tanító egyházban tisztelettel és örömmel fogadott erkölcsi igazságoknak konkrét cselekvésben is megtalálni a következményét. Az erkölcsös, emberi, keresztény cselekvésnek a konkrét döntéshez szükséges részleteiben igenis a világi krisztushívőknek a tapasztalatára, szakértelmére, arra a bizonyos keresztény értelmiségre szükség van. Szüksége van az egyháznak, szüksége van a világnak. Nagyon nagy tehát a felelősség, ha az ember értelmiségiként keresztény vagy keresztényként értelmiségi akar lenni.
Ebben a kölcsönös kiegészítésben püspöki karunknak is tapasztalatai vannak. Gondoljunk arra, hogy mi az a négy nagy terület, ahol eddig több éves munkával terjedelmes tanító dokumentumot adtunk ki. A rendszerváltozás óta végeredményben az Igazságosabb és testvériesebb világot című dokumentumot adtuk ki szociális és gazdasági kérdésekről, aztán kiadtuk a családról szóló dokumentumot, ami alapvetően fontos a nemzet túlélése szempontjából is, de keresztény szempontból is. Kiadtuk Az élet kultúrájáért című dokumentumot, úgy is szokták mondani, hogy a bioetikai körlevelet. Ebben nagyon finom, ultramodern kutatási problémák is jelentkeznek, de az emberi élettel kapcsolatos alapvető emberi dilemmák is az élet kezdetétől a végéig, a természetes halálig. Legutóbb pedig a Felelősségünk a teremtett világért című körlevelet adtuk közre. Úgy is mondhatnánk, hogy a környezetvédelmi vagy környezetetikai körlevelet. Mindegyiket igen népes világi szakértőkből, tudósokból álló bizottság készítette elő, természetesen szakteológusok részvételével és püspöki karunk minden tagjának egyhangú döntésével. Az egyház, a mi egyházunk itt, Magyarországon nem tud a keresztény értelmiség szaktudása nélkül konkrét erkölcsi útmutatást se adni a társadalomnak. Itt van a konkrét példa arra, hogy mit is jelent keresztény értelmiséginek lenni. Egyben azt is megjegyezném, hogy ezek a kérdések, amikről e dokumentumok megjelentek, döntő kérdések ma a mi társadalmunkban. A sorrendet hadd fordítom meg: az első az élet, annál fontosabb, annál alapvetőbb kérdés nincsen. Ez pedig szorosan összefügg a családdal. Azzal is, hogy milyen ember lesz abból, aki megszületik. Utána pedig a környezet és az igazságosság, az emberi élet szempontjából a legalapvetőbb kérdések. A tanító egyház éppen ezért erre igyekszik koncentrálni a figyelmét, ugyanakkor „elismeri a világi krisztushívők autonómiáját az evilági ország ügyeiben” – idéztem szó szerint a II. Vatikáni Zsinatot. Mit jelent ez? Azt, hogy az egyház tanításának a fényében a saját nagykorú szakértelmük, tapasztalatuk alapján nekik kell a konkrét döntéseket meghozniuk. Éppen ezért az nem valamiféle óvatoskodás, hogy egy ilyen egymást kiegészítő együttesben működik a keresztény közösség.
A KÉSZ szervezeti formáját a mondottakra tekintettel szerencsésnek tartom. Szerencsés dolognak tartom, hogy ez egy civil szerveződési forma, egy civil egyesület, nem pedig magának az egyháznak valamiféle struktúrája, tehát feladatát nem az egyház nevében, hanem a maga nevében végzi, de keresztény tanúságtételt valósít meg. Ez a forma mai világunkban nagyon is alkalmas arra, hogy az értelmiség ezt a feladatát teljesítse. Az élet, a család, az igazságosság, a szolidaritás, a jövőért, a világért való felelősség, a kultúráért, a nemzeti kultúránkért való felelősség, a nemzeti azonosságunk és tudatunk értékeiért való felelősség olyan szempontok, amelyek a keresztény értelmiség munkáját is kell, hogy irányítsák.
A nemzeti kultúráért való felelősségről azért szólok, mert újra és újra elbizonytalanodnak ennek a kontúrjai. Szükség van egy egészséges, reális, valós identitástudatra, ez az identitás pedig, ha elfogulatlanul vizsgáljuk, azt jelenti, hogy ennek a nemzetnek a kulturális infrastruktúráját – legalábbis történelmi folyamatosságában – a történelmi egyházak hordozzák. Ez egy ilyen nemzet. Hozzá lehetne tenni mindjárt a következőt is, hogy történelmünk keresztény értékeinek relativista lebecsülésével és esetleg újpogány, elhamarkodott, meséket követő irányzatokkal szemben a valósághoz hűen, világosan be kell mutatni, képviselni kell ezeket az értékeket.
Egyáltalán a nyelvek, a nemzeti kultúrák, a nemzetek számunkra teológiailag miért számítnak értéknek? Azért, mert a teremtésnek a részei. A nyelveket, a nemzeteket nem csináltuk, ezek kialakultak. Ha a növényeket, az állatokat, a ritka fajokat megbecsüljük, mert milyen nagyszerű az önmagában, megbecsüljük, mert ki tudja, nem lesz-e nekünk is szükségünk arra a túléléshez. Akár arra a vegyületre, akár arra a működésre, amit egy teremtmény tud produkálni. Mennyivel inkább meg kell becsülnünk akkor a nemzeti kultúrákat, a nyelveket, ami az emberiségnek egy hajszálfinom és a Teremtő által akart struktúrája. A teremtett világ iránti felelősségből ismerni, szeretni kell a nemzeti identitást is, természetesen keresztény módon. Az újpogány gondolatoknak itt van az egyik veszélye. Mi a minden embert szerető Isten helyébe ne állítsuk a vér szavát, ne állítsunk mindenféle specifikus pogány elképzeléseket, amelyeknek történelmileg sincsen meg az a dokumentációjuk, ami ahhoz kellene, hogy valaki azt mondja, hogy ime, ez volt a magyaroknak az igazi vallása. Ne tegyük ezt, mert tulajdonképpen a valódi nemzeti kulturális identitást az ilyesmi nem erősíti, hanem gyengíti, és nem megnyitja a szolidaritásra meg az együttműködésre, vagyis a túlélés lehetőségére a többi népek felé, hanem bezárja, hanem esetleg éppen a bezárkózást vagy az elfordulást eredményezheti. Nagy felelősséggel, keresztény felelősséggel és bizonyos éberséggel kísérjük ezeket a dolgokat. Tudjuk azt természetesen, hogy korunkban – részben a közoktatásnak a szétzilálódásával, részben az emberek türelmének a csökkenésével, a felületesség terjedésével – sokan azt a kérdést sem teszik föl, hogy mi a történelmi igazság. Érdekes volt figyelni, beszélgetve fiatalokkal, hogy a Júdás evangélium, Mária Magdolna vagy Jézus személye körül egészen fantasztikus, regényes dolgokat nem éppen jóindulattal terjesztenek mindenféle médiumok. Én gimnazista koromban, miután már olvastam az evangéliumot, biztos azt kérdeztem volna a tanáromtól, hogy melyik az igaz. Ezt a kérdést alig teszi fel valaki. Ez is sztori, az is sztori. Melyik az érdekesebb? Pedig nem mindegy, hogy igaz vagy nem igaz. Azt hiszem, hogy a kultúrával és a logikus gondolkodással szemben is kötelezettségünk van. Ha gazdátlanul maradnak ezek az alapvető értékek, akkor még ezeknek a védelme, még ezeknek az ápolása is feladataink közé kell, hogy tartozzon. Merem azt mondani, hogy ide tartozik az anyanyelv ápolása, a szabatos szóbeli kifejezés és a logikus gondolkodás ápolása is. Persze, hogy a művészet, persze, hogy az egyéb kommunikációs lehetőségek ugyanúgy beletartoznak egyházaink hagyományába, de ma mintha éppen ezt a józan logikát fenyegetné egyfajta zavarosság.
Magyar azonosságunk létező, nem legendás, hanem valóban létező, döntő eleme a kereszténység. Az elmúlt ezer év nagymértékben erről szólt. Így van ez egyébként Európa minden nemzeti kultúrájával. A kereszténységben többek között az a csodálatos, hogy nem elszürkíti, nem egyformává teszi a különböző népeket, hanem a saját hagyománya, a saját zsenialitása alapján hozza ki az értékeket az egyes kultúrákból. A sokféle európai nemzeti kultúra, ami ma létezik, mind valamiképpen a kereszténység ihletésére fejlődött ki. Nem így van ez például egy szekularizált mai fogyasztói civilizációval, mert az mindenütt egyforma. A saját azonosságunk és a kereszténység reálisan is összetartozik, meg nem is kell tőle félteni azt, ami nekünk sajátosan értékünk.
Azt is itt kell megemlítenem, és ez már a gyakorlathoz tartozik, hogy érzékenyeknek kell lennünk a keresztény tartalomra. Sokszor, ha kultúráról, magyarságról van szó, ne hagyjuk, hogy konzervatív, nemzeti vagy keresztény igazságunkat és azonosságunkat felelőtlenségből, félműveltségből, esetleg lejárató szándékkal nem Krisztusra és az ő igazságára, hanem pogány istenségek állítólagos hatására akarják építeni. A vér szava sok kegyetlenségre vezetett már a történelemben. Szűz Mária nem pogány istennő, hanem történelmi személy. Középkori Mária-tiszteletünk sem volt pogány kultusz, még ha egy-egy ősi forma vagy szimbólum fenn is maradt. Nyelvünk szavai is ősiek. A kereszténység maga is, minden népnek a nyelvén ki tudta fejezni a maga igazságát, sőt, tovább is fejlesztette a nyelveket, még a fogalmakat is. A személy fogalma például a nyugati kultúrában a kereszténységnek köszönhető. Egy csomó egyéb fogalom nem, de épített rá a kereszténység. De ez nem azt jelenti, hogy akkor azoknak a fogalmaknak ne lenne keresztény tartalma. Ellenkezőleg. Reálisan kell látnunk, és ki kell vennünk a részünket akár az igaz ismeretek terjesztéséből is. Tegyük ezt – ha lehet – szervezett formában, hiszen sokszor szervezett a romantikus babonáknak a terjesztése is. Például katolikus kegyhelyeink környékén mindenféle sámán kapukat építenek szisztematikusan. Templomi szertartásokat igyekeznek néha utánozni, néha összekeverni. Meghívnak papot, először úgy tűnik, hogy ott vízszentelés lesz, aztán kitűnik, hogy nem, hanem vízkultusz vagy az elemeknek a kultusza, és akkor szegény atya megijed, és utólag kérdezi, hogy mi volt az, amin ő részt vett. Nézzük meg előre. Van egyfajta óvatosság, amire ki más lenne alkalmas, mint a keresztény értelmiségi, aki ezt belátja. Sokan nem látják be. Ez is sajátos felelősség.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy a mi hitünk bennünket összekapcsol rengeteg emberrel. Összekapcsol azokkal is, akik esetleg nem szeretnek minket, mert tudjuk, mi az, hogy megbocsátás, tudjuk mi a keresztény szeretet. Akinek a hite radikálisan más, aki úgy gondolja, hogy valami ősi, etnikai, kötött, lehatárolt valóságban kell inkább hinnie, az magára marad. Nem véletlen. Akik felvették a kereszténységet, azok éltek túl. Talán nem a kereszténység úgymond erőszakossága miatt. Ahhoz képest nagyon sok szörnyű erőszak volt a kereszténység előtti hosszú évezredek során. Sok minden van, amit ma a köztudatban találunk, és ami éppen nem a kereszténységnek meg a saját reális nemzeti azonosságunknak felel meg. Püspöki karunk kicsit inspirálódva a történelmi protestáns egyházak példáján is, meghirdette a magyar katolikus kultúra programját. Ez nemcsak néhány ünnepi napot jelent ősszel, hanem azt gondoljuk, hogy évek során sok-sok rendezvényt sok-sok helyen szükséges majd szervezni, hogy ezeket a valóságokat föltárjuk, bemutassuk az embereknek, mert nem elég, hogy ez így volt, beszélni is kell róla.
Ennek a gondolatnak a mentén idézem Szent Péter apostolt, aki ma is szól hozzánk, magyarországi keresztény értelmiségiekhez: „éberek legyetek és virrasszatok!” Ehhez nekünk nemcsak a saját erőnk áll rendelkezésre, hanem Istennek a kegyelme is. Ezt kérem és Isten áldását a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének minden tagjára és egész munkájára.
Forrás: Magyar Kurír
