Rólam szól Isten túláradó szeretete
Iz 50,4-7 - Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét, hogy támogatni tudjam szóval a fáradtat. Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam, mint a tanítványok. Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg.
Fil 2,6-11 - aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Lk 22,14 - 23,56 – „…Mert ami rólam szól, az beteljesedik. …”
/:Virágvasárnap, Jézus szenvedésének a története, mint egy hatalmas gongütés. Kezdődik! A legszentebb, a legmisztikusabb, a legfájdalmasabb és a legfelemelőbb hét az évben. Összeszorul a szívem: hogyan tudnék méltón beleállni, beleilleszkedni ebbe a történetbe, ami a világ rendjének a középpontjába helyez, mert Isten oda von. Nem akarok semmi mással foglalkozni mostantól, csak Isten fájdalmával, szenvedésével, szeretetével; és magam, az embernek a sorsával. A kettőnk kapcsolatával: hol tart? Hova tarthat? Mi a méltósága. Ma olvasom John Main-nál: „Ha a kereszténység misztériumának hitelessége azon múlna, hogy milyen erősen vágyunk Isten után, az egész vallás nem volna egyéb, mint nosztalgikus vágyakozás a természetfeletti után. Hitünk alapja azonban Isten kezdeményezésén nyugszik. ’A szeretet nem abban áll – írja Szent János -, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy Ő szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül.’ [1Jn 4,10]” Az egész szenvedéstörténet keretét Szent Pál a Filipiekhez írt levelének gondolatával foglalja csodálatos keretbe, „„Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére”! Aki mindenek előtt már szeretett! Aki minden bűnt semmibe vesz, mert számára nem a bűnösségem a fontos - nem megsértett Isten Ő, hanem szerető Isten, ezért az a fontos számára, hogy a bűneimből visszataláljak Hozzá, és végre könyörületét megérezzem, irgalmában örvendezzek! Csodálatos nagylelkűség, mire ember, a földi szeretet által is csak feltételesen képes. Itt kezdődik el az, hogy Istent csodálni kezdem, feltekintek Rá, és gyermeki ámulattal nézem, elmerülök Benne! Az emberi kapcsolatról, a házasságról mondja Szent Pál, idézve Máténál elhangzó Jézus szavait: „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” [Ef 5,31-32], de ez csak testi egység, mert a lélekben való egységhez az Istennel való közösség kell, aki az Ő szeretetével borít be, köt egybe minden kapcsolatot, ami az Isten szeretete, minden bűnön átsugárzó, megtisztító szeretet! „Ő azt, aki bűnt nem ismert, "bűnné" tette értünk, hogy benne "Isten igazságossága" legyünk.” [2Kor 5,21] Végtelen titok, de e titok, mi éltet, mert életet ad, melyet érteni sem kell, csak hinni! Leborulva áldalak szeretetedért Isten, mi nélkül semmi vagyok! Éltess, és szeress, hogy szeretni bírjak! Ámen:/
