Ki megítél szeretetében
1Kor 4,1-5 - Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen. Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem ugyan magamat bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől.
Lk 5,33-39 - Azok erre megkérdezték tőle: „Miért van az, hogy János tanítványai sokat böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusokéi is, a tieid pedig csak esznek és isznak?” Ezt válaszolta nekik: „Böjtre tudjátok-e fogni a násznépet, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban azok a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt; akkor majd böjtölnek, azokban a napokban.” És példázatot is mondott nekik: „Senki sem hasít új ruhából foltot, hogy azt ócska ruhára varrja; különben az újat is elszakítja, és az ócskához sem való az új folt. És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; mert különben az új bor szétszakítja a tömlőket, és kifolyik az is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe kell tölteni, akkor mindkettő megmarad. És senki, aki óbort ivott, újat nem kíván, mert azt mondja: „Jobb az ó”.”
/:„Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira”, de nem ítéletre készen, hanem kik tiszteletre méltók, mert kiérdemeljük, mert tetteink igazolják szolgálatunk méltóságát, ami Krisztusnak kijár! E szolgálatot úgy kell ellátnom, mint aki tudja, hogy e szolgálatban „az Úr az, aki megítél engem”! Hogy erre feddhetetlenül képes legyek bizonyosságát élem meg annak, hogy eljövendő, akit várok, ezért míg el nem jön, böjtölésemmel teszem tudatomat alázatossá a léleknek. Hibás dolog, ha megszokásaimhoz ragaszkodom, csupán mert meggyőződésemmé vált, nekem minduntalan Isten szólítására kell érzékenynek lennem, hiszen pontosan ezt jelenti a léleknek való alázatom. Magamat, az embert, alávetem isteni énemnek, teremtői akaratának, aki minden nappal újra akar teremteni, megújítani, míg egészen meg nem újulok, és hozzá alakulok, hogy mire az életemnek végére érek, egészen lelkesülni bírjak Isten közelségéhez.
Azt mondja Szent Bernát: „Szeret a mérhetetlenség, szeret az örökkévalóság, szeret a mindentudást meghaladó jóság, szeret az Isten, kinek nagysága határtalan”. Valóban, az Isten minden felett álló értelem, képesség, tudás, ahogy minden teremtett és véges felett álló. Ha mindezeket úgy fogom fel, hogy Ő az, Aki mindezeken túl még szeret is, akkor én, az Ember merhetem e először is visszautasítani az Ő szeretetét, másodszor pedig, viszonzatlanul tudomásul venni, de tovább kell még ezen is lépnem: hiszen tudatos lénynek teremtett Ő, aki szellemi erővel bírok arra, hogy magam akaratát irányítsam, tehát mérlegelhetem e, kimérhetem-e, hogy szeretetemből mennyit adok Neki, és mennyivel gazdálkodom a magam szándéka szerint? Hiszen azt nem tagadhatom, hogy szeretetre teremtett, érző lelket adott nekem, amely képességemmel szabad akaratom szerint rendelkezhetek. De, ha józanul gondolkodom, akkor be kell látnom, hogy együgyűség, sőt, magamra, az emberre nézve megszégyenítő ostobaság, ha a teremtői akarattal visszaélni próbálok, sőt ellenére fordítom, hiszen bizonyos, hogy a vesztes egyedül én lehetek csak.
Hát ne múljon pillanatom, mikor nem harsogom Bernáttal: „Szeretlek, Uram, én erőm, én váram, menedékem és megszabadítóm (Zsolt 17,2-3), aki mindaz vagy nekem, ami rám nézve csak kívánatosnak és szeretetreméltónak mondható. Istenem, segítőm, szeretlek ajándékodért és a magam módja szerint; kevésbé ugyan, mintsem az igazság követelné, de nem kevésbé annál, mint amennyire képes vagyok. S bár képességem alatta marad tartozásomnak, többet nem tehetek, mint amennyi erőmtől telik. Többre leszek képes, ha több erőt kegyeskedel adni hozzá; de sohase tudlak annyira szeretni, amennyire megérdemled. Elégtelenségemet látják szemeid; de a te könyvedbe be vannak írva mindazok, akik megteszik azt, amire képesek, ha nem is képesek mindarra, amivel tartoznak.
Úgy gondolom, elég világos ebből, hogy miképpen és micsoda érdeméért kell szeretnünk az Istent. Micsoda érdeméért, mondom; mert hogy ez az érdeme mily nagy; kinek volna erről fogalma, ki mondhatná el, ki tudná igazság szerint értékelni?”
De, ha erről megfeledkezem is, Uram tudd be gyengeségemnek, csökevényességemnek, vagy képességeim töredékességének, de ne vedd úgy, mint aki megtagadlak, vagy ki megkerülni akarlak. Végességem és töredékességem nem lehet bűnöm, melyből gyöngeségem fakad, mert egészen akarlak, aki képtelen vagyok akaratomban állandósulni, és a gonosz csábításának ellenállni, még ha megfelelni is akarok Neked! Ezért fogadlak el oly nagy szeretettel, amilyennel csak bírlak, és ebben a szeretetemben megtartani magamnak, hogy irgalmad, mikor arra legjobban szükségem van, megtaláljon, megnyugtasson, és megvigasztaljon, mert csüggedésemben sem akarok tőled távolabbra kerülni. A Te szereteted az én biztonságom, és bizonyosságom, hogy életem nem hiábavaló, és nem múlhat el nyomtalanul. Hiszen, mi tied, az örök, és én tiedként akarok élni, létezni, megismerve, megszeretve, tisztelve és félve nagyságodat, mi nem egyszerűen nagyság, hanem ki minden nagyságot – mi igaz, magadban hordozol, míg ami álságos, hamis, elvetsz, tudomást sem véve róla, ezért mulandó. Ámen:/
