Evangéliumi élet az üdvösség útja
1Kor 15,1-11 - Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sőt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt. Tehát akár én, akár ők, így hirdetjük, és ti így lettetek hívőkké.
Lk 7,36-50 - Egy farizeus meghívta, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába és asztalhoz telepedett. És íme, egy asszony, aki bűnös volt a városban, amint megtudta, hogy a farizeus házában étkezik, kenetet hozott egy alabástrom edényben. Megállt hátul a lábainál, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta azokat, és megkente a kenettel. Amikor a farizeus, aki meghívta, látta ezt, így szólt magában: „Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös.” Jézus ezt válaszolta neki: „Simon! Mondanék neked valamit.” Az így szólt: „Mester, szólj!” „Két adósa volt egy hitelezőnek. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Nem lévén nekik miből megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni?” Simon ezt felelte: „Úgy vélem, az, akinek többet engedett el.” Ő pedig ezt mondta neki: „Helyesen ítéltél.” Majd az asszony felé fordulva ezt mondta Simonnak: „Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot nem adtál nekem; ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az asztaltársak ezt kezdték mondogatni magukban: „Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” Ő pedig így szólt az asszonyhoz: „A hited megszabadított téged; menj békével.”
/:Mi dolgom a világban? Mindennél jobban szeretni Istent! Képességeimen is túl, egész valómmal, mely nem csak a szív szeretete, hanem az értelem, és tudás, de még az érzéki vágy szeretetét is jelenti. Aki vagyok, szeretni van Istent, hiszen kegyelméből vagyok, aki vagyok! Nem csak azért mondom, amiért Pál így mondja, de, ha már elmondta, hát alázatos legyek Hozzá, és tegyem magamévá is az Ő szavait.
A Szentírás szavai azért hangoznak el, hogy azok életemmé válva, Istenhez, Istenbe kapcsoljanak, vezessenek és életformámmá váljon a lelkesült élet Istenben.
Isten szeretete a bizonyítéka annak, hogy az Ő kegyelme mit sem ér, ha bennem nincs meg az arra való hajlandóság, hogy kegyelmét magamra vegyem, belőle életté legyek. Engednem kell, hogy a lélek átformáljon, akaratomat, gondolatomat, melyeket uralnak a világból szerzett tapasztalatok. Már megtapasztaltam a bűn terhét, és annak végtelen nehéz súlyát, melytől mentesülni akarok, hogy életem lehessen. De értenem kell, hogy egyetlen módja ennek, ha engedem, hogy Isten elvegye bűneimet, és benne elértéktelenedjenek azok. Ehhez, nekem kell elfogadnom elértéktelenedésemet, ami az alázat: semmivé lenni Istenben, hogy Istené legyen minden bennem!
A hitemben nincs mit szégyellni, hiszen abban minden szeretet, mert az Istenbe vetem hitemet. Szégyellnem bűnömet kell, ami elértékteleníti, elutasítja a szeretetet, önmagamat isteníti.
Mikor imádkozom, akkor imádkozom helyesen - ha nem Isten kegyelméért imádkozom, ami készséges, és időtlenül rendelkezésre áll –, ha magam alázatáért esdeklem, mikor magamra vonni erőlködöm a kegyelmet, mikor magamat próbálom odafordítani Istenhez, elfordulva a világtól. Mert mindkettőt nem lehet imádni, az Istent is, és a mammont is.
Minden pillanatban, mikor Isten felé fordítom arcomat, és azzal egész lényemet, egy kicsit megtérek, egy lépést teszek üdvösségemért. De, ha őszinte, tiszta szeretetből teszem magamért, amely szeretet egy és azonos a felebarát szeretetével is (l: Mt 22,39), akkor egyben az Ő üdvösségéért is teszem. Ha ezt sikerül felismernem Istenben, akkor biztos lehetek, hogy helyes úton vagyok. Ezen az úton tarts meg Istenem! Ámen:/
