Nincs semmi új a nap alatt
Préd 1,2-11 - „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?” Nemzedék elmúlik és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul. Mindent bejárva körben kering a szél, és visszatér körforgásában. A folyók mind a tengerbe ömlenek, s a tenger mégsem árad meg, a helyre, ahonnan a folyók elindulnak, visszatérnek, hogy újra folyjanak. A dolgok megannyian fárasztanak, úgyhogy az ember szóval ki sem tudja mondani. A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással. Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja: „Íme, ez új!” Mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak. Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek.
Lk 9,7-9 - Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: „János támadt fel halottaiból”, némelyek pedig, hogy „Illés jelent meg”, mások meg: „a régi próféták közül támadt fel valamelyik”. Ekkor Heródes azt mondta: „Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?” És látni akarta őt.
/:„Mi haszna az embernek minden vesződségéből”? Vajon feltenni merjük, bírjuk e kérdést - mondjuk, úgy a társadalom több, mint a felére vonatkoztatva - legalább? Merünk odáig is elmenni, hogy próbáljuk, legalább önmagunknak megválaszolni? Azt azért tudnunk kell kimondanunk, hogy vesződségünk ellenére a világ lényeges, és az életet meghatározó feltételeiben „semmi sem új a nap alatt”. Amit eredménynek elmondhat az emberiség, az nem több, mint, hogy a maga számára az életet kényelmesebbé tette, élvezhetőbbé. Ami nem jelent többet, mint, hogy e világi életbe mind jobban beágyazódik, hozzá simul, kihasználja. Sőt valljuk be magunknak, hogy visszaél az ember a körülményeivel, ami azt jelenti, hogy élvezeteire egyre többet fordít, ami a pillanat kirablása, és nem több. Úgy is mondható, hogy az ember arra törekszik, hogy minél több idejét a maga javára fordítsa, ami lehet, hogy a közösség, a másik ember ellenére van. Elanyagiasodik egészen az ember! Amit, ha Istenközpontú világszemlélettel akarok – kicsit kívülállóként – szemlélni, akkor azt kell mondanom, hogy kéjjel, és könnyelműen lemond arról az esélyéről, hogy élete a jelen dimenziókon túl is megmaradhasson számára. A távlatokat felszámolja a pillanat öröméért, ami esztelenség, vagyis az ember visszasüllyedni látszik – saját maga számára épített kényszeréből – az ösztön világába, feladja felsőbbrendűségét, mely a teremtett világ fölé rendeli őt!
Newmannál olvasom, akiről vallom, hogy nem divatossá válik, hanem helyet követel magának a nagy egyháztanítók sorában, hogy „nem kell a látható világról lemondanunk, mintha az a rossztól származnék. Az a feladatunk, hogy égi birodalommá változtassuk. Meg kell éreztetnünk a mennyek országát a földön. Az isteni igazság világosságának kell a szívünkből kiáradnia és kisugároznia mindenre, amik vagyunk és amit teszünk.” (idézet a Newman breviáriumból) Ami tulajdonképpen meghatározása annak, hogy hogyan maradhat fenn a tudatos emberiség. Az az emberiség, aki a teremtésbe bekapcsolódik, és mint teremtő szükségét kell, hogy érezze felelősségét a jövőért. Hiszen a teremtés a jövőt építi a jelenben, de építkezése nem vonatkoztatható el múltjától, melyet jelenünk hordoz. Roppant nagy felelősség ez, mely az Embert megijesztheti, megzavarhatja, és elrettentheti attól, hogy felhőtlenül élvezhesse jelenlétét, amelyben a felelősség, és a feladat kényszerré zsugorodik, pontosan abból az okból, hogy én-központúvá alacsonyítja magát. Az eredendő elrendeltetés szerinti, Isten központú ember, magát én-központúvá degradálja! A teljes tudati képességét mikor már az Ember, csak és kizárólagosan szépen kifejezve önérvényesítésének veti alá, de ez valójában nem más, mint élvezetében való bájolgása, ami szigorúan csak önzés, önszeretet. Semmi köze sincs ahhoz a szeretethez, amiről Jézus értekezik egész működése során, és aminek példáját megéli, és amit hátrahagy: „tegyétek tanítványommá mind a népeket” [Mt 28,19].
Ez kereszténységünk küldetésének lényege, égi birodalommá változtatni a világot! És nem szabad hagyni, hogy a legtisztább érzelmeket átminősítse a világ bennünk, mert a szeretet az érzelem, és tudatosság is egyszerre. Mindkettőt tudnunk kell Isten akarata szerint tisztán megélni, kifejeznünk egymás iránt, nem megengedve azt, hogy akár a pedofília, akár a bigámia, vagy a homoszexualitás, vagy bármilyen más, a világ tévedéseivel minősítsék és összekeverjék. Értékeinket Istenhez kell igazítanunk, értékítéletünket Istentől kell származtatnunk, és világlátásunkat Istenről szerzett ismereteinkből kell kialakítanunk, amihez Krisztus Egyháza a segédlet, a mankó, és a garancia! Nem e világból valók vagyunk, hát miért e világ ítélete szerint ítélünk? A megítélőnk az Isten, aki mindent megítél, és azt az ítéletet vonjuk magunkra, amilyen életet élünk!
Istenem add, hogy mindig a Te szereteted, és ismereted által legyek képes határozottan igent mondani arra az életre, amire Te hívsz, és ezt minden nap meg tudjam újítani magamban, és általam a világban, mely a Te örök dicsőségedet hirdetni van! Ámen:/
