Amint az Úrnak tetszett
Jób 1,6-22 - Egy napon pedig, amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt. Az Úr megkérdezte tőle: „Honnét jössz?” Az így felelt: „Szerte bolyongtam a földön és bejártam azt.” Az Úr így folytatta: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, feddhetetlen és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó!” A sátán erre megkérdezte: „Vajon ok nélkül istenfélő-e Jób? Hisz te megoltalmaztad őt, a házát és egész vagyonát; megáldottad keze munkáját és gyarapodott jószága a földön! De bocsásd csak rá egy kissé a kezedet és verd meg mindenét, amije van, akkor bizony szemtől-szembe áld majd téged!” Ezt mondta erre az Úr a sátánnak: „Nos, a kezedbe adom mindenét, amije van; őrá azonban ne nyújtsd ki kezedet!” Erre eltávozott a sátán az Úr színe elől. Amikor pedig egyik napon Jób fiai és leányai ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, hírnök jött Jóbhoz és mondta: „A marhák éppen szántottak, a szamarak pedig legeltek mellettük, amikor rajtuk ütöttek a sábiak és elhajtottak mindent, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam tudtam elmenekülni, hogy hírt hozzak neked.” Még beszélt az, amikor jött egy másik is, és azt mondta: „Az Isten tüze hullott le az égből, leütötte és elemésztette a juhokat és a szolgákat; egyedül én menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” De még ez sem fejezte be szavait, máris jött egy másik és azt mondta: „A kaldeusok három rajba állva meglepték a tevéket és elhajtották őket, a szolgákat pedig kardélre hányták; csak magam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Míg ez beszélt, íme, jött egy másik és mondta: „Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett a sivatag felől, megrendítette a ház négy sarkát, úgyhogy az összeomlott és rászakadt gyermekeidre és meghaltak; egyedül én menekültem meg, hogy hírül hozzam neked.” Ekkor felkelt Jób, megszaggatta ruháit, megnyírta fejét, leborult a földre és így imádkozott: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből és meztelen térek oda vissza; az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” Mindezekben nem vétkezett Jób az ajkával és nem beszélt semmi dőreséget sem Isten ellen.
Lk 9,46-50 - Azután felmerült köztük a kérdés, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus, aki ismerte szívük gondolatát, odahívott egy gyermeket, maga mellé állította, és azt mondta nekik: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.” Ekkor János így szólt: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űzött, és megtiltottuk neki, mert nem követ téged.” Jézus azt felelte neki: „Ne tiltsátok meg; mert aki nincs ellenetek, veletek van.”
/:Isten az egyedüli, ki ismeri az igaz lelket! De Jób alázata figyelemre méltó: „az Úr adta s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve!” Mennyire jól eső, belesimulni Jób szavaiba, elfogadni azt a kegyelmet, mi mondatni engedi! Mert lehet, hogy magam is gondolom így, mégis bennem van az a gyötrő érzés, hogy Isten büntetéséből van ez így. Az érzés, hogy a hit harcát harcolom, mégis beszennyeződöm a küzdelemben – ahogy Newman írja; mégis tudni azt, és elfogadni, hogy Isten szeretete nem a büntetésben teljesedik, hanem a hűségben, és állhatatosságban! Ami a legnagyobb ajándékom lehet Istenem részére, ha képes vagyok ezzel Őt megajándékozni. Bizony nem az a dolgom, hogy bűneimtől, vagy mások bűneitől hősködésemmel megóvjam az Istent. Nincs neki arra szüksége. Annál inkább vágyakozza, hogy bűneimet felismerjem, és képes legyek elé vinni, lába elé letenni, és kimondani bírjam – teljes hittel, odaadással – vétkeztem ellened, bocsáss meg nekem, bűnösnek! Nekem meg kell ismernem Istenben azt a legfőbb jót, ami a bűn fölötti ereje! Amivel rám tekint, amivel szinte átvilágít, és látja, hogy mennyire igaz a megbánásom, és mennyire vágyom azt, hogy bocsánatával, kiengesztelődésével magához öleljen, nem feledve, de mégis átengedve neki bűnösségemet, amit engedek, hogy szeretetével megtisztítson, és féltem Őt, ki bennem élővé válik, újabb bűneimtől!
Bárcsak soha ne feledném azt a megbocsátó, erőt sugárzó tekintetét, amivel elém siet, amivel átölel, és barátjának fogad, amivel felismer, és rám mosolyog, szinte hallom, hogy mondja: bízom benned, ma nálad akarok megszállni.
Istenem, szükségem van szeretetedre, bizalmadra, mely éltet, és lelkemet életre kelti csüggedéséből, csalódottságomból, gyengeségemből! Ki Jézus Krisztusban jössz elém, és barátodnak fogadsz, gyermekednek, mit sem törődve azzal, hogy vétkezem, hogy megtagadlak. Már nem akarok rosszra képesnek lenni, de képtelen képességem, hogy el ne hibázzam. De míg bírom, mondom, óhajtom, vágyom, akarom: „legyen áldott az Úr neve!” Ámen:/
