„Egyszer csak megállt”
Gal 1,13-24 - Hallottátok ti is, hogyan viselkedtem egykor a zsidóságban, hogy mód felett üldöztem Isten egyházát, és pusztítottam azt. Felülmúltam a zsidóságban számos kortársamat nemzetemből, nagyobb buzgósággal követve őseim hagyományait. Mikor azonban úgy tetszett Istennek, aki engem anyám méhétől fogva [Iz 49,1] kiválasztott, és kegyelme által meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem őt a pogányok között, egyáltalán nem törődtem testtel és vérrel, Jeruzsálembe sem mentem föl apostol-elődeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd ismét visszatértem Damaszkuszba. Három év múlva azután felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. Mást azonban az apostolok közül nem láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit pedig írok nektek, íme, Isten előtt mondom, hogy nem hazudom. Azután Szíria és Kilikia vidékeire mentem. Júdea egyházai számára, amelyek Krisztusban vannak, személyesen nem is voltam ismert. Csak azt hallották felőlem: „Az, aki minket egykor üldözött, most hirdeti a hitet, amelyet valaha pusztított”, és dicsőítették miattam az Istent.
Lk 10,38-42 - Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.
/:Hogy nincs megállás, de egyszer meg kell állni? Ha előbb, akkor még van esélyem, ha utóbb, már lehet, hogy késő! Mert mindenem az Úré, ahogy magam is az Övé vagyok. De maradok? Hagyok magamból valamit – valakit a számára? Vagy önzőn, mindent magamnak akarok? Lehetek Valakivé, vagy elveszíthetem még magamat is, aki voltam.
Itt állok, a jelenben - a már elveszítettben és a még lehetséges között. Vagy, visszanézve, magamat szemlélve, Isten felől tekintek vissza, vagy csak magamból tekintek ki? Méltatlansággal, de vággyal, a teljesség imádatával? vagy gőggel, és magam szobrát farigcsálva, esetleg fujtatva, erőnek erejével?
Most kell megállni, mikor a nap hajnalodik, és benne nekem teremt Isten egy új hajnalt, egy új éledést, egy új esélyt arra, hogy elinduljak felé, a végességből, a lehetetlenségből, a kilátástalanságból a végtelen felé, a határtalan álmokon át a teljesség reményével, ahol a ma kilátástalansága, vagy érdemei ellenére is, érdemtelenül, magam kicsinyes érdekeinek ellenére is, valami olyan mérhetetlen gazdagságra lelhetek, amiről eddig még soha nem is volt se emlékem, se képzeletem, se képem. Titkok, melyek minden e világi vágyat, érdeket elértéktelenítenek, melyek megismeréséért még szenvedni, magamat feláldozni sem vagyok rest. A gyermekkor mesevilága kezd előbb álommá, majd realitássá válni. Mert lám, van Valaki, aki számára semmi sem lehetetlen, akiben semmit sem lehet elveszíteni, egy jobbik rész, amit gyermekként oly tisztának, őszintének, olyan lehetségesnek éltem meg, de az óta az elmosódott, eltűnt a szemem elől, mert a világ, a tapasztalás, bennem mindent átrendezett. Miben van hitem, reményem? Önzőn, vagy fásultan magamba kapaszkodom, tapasztalásomat vegyítem önmagam hitével, vagy már az sincs? Talán már, a magamba vetett hitet, képes vagyok felcserélni, felváltani az Istenbe vetett hittel, akiben soha nem csalódhatok, mert nem engedi meg, hogy Benne csalódjak? Ki merem mondani, hogy kevés vagyok magamnak, nekem Isten kell!? Belátom már, hogy ha tovább folytatom e világban, e világért folytatott harcomat, akkor mindent elveszíthetek, semmi sem marad nekem? Meg kell állnom, és újra kell fogalmaznom magamat, az értékeket, és életemet? Kiállok a kör közepéből, és mást engedek oda? Aki minden élet forrása, minden gond megoldója, és megoldása? Akiben minden gondom gondtalansággá lehet?
Istenem, oly sok csalódást engedsz meg nekem, oly sok stációt állítok magam útjába, a helyett, hogy a Te stációidat követve, elfogadnám a Te szenvedésedet, mit értem is vállaltál. Az egyszerűbbet a nehezebb elfogadni. Segíts, hogy örvényeimből a Te kegyelmed által kikeveredni bírjak, és végül, magam kínlódásain keresztül is, de eljuthassak a Te irgalmad által ahhoz a célhoz, melyet Te állítottál fel, mely a Te teljes ismereted örömével jár együtt! Ámen:/
