Két utat kell járni egy időben.
Jel 14,1-3.4b-5 - Ekkor íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva [Ez 9,4] az ő neve és az ő Atyjának neve. Egy hangot halottam az égből, amely olyan volt, mint a nagy vizek zúgása és mint a mennydörgés [Ez 1,24], s a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfákon játszó hárfásoké. Új éneket énekeltek a trón előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki más nem tudta megtanulni azt az éneket, mint az a száznegyvennégyezer, akik meg vannak váltva a földről. Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, mert szüzek. Követik a Bárányt, amerre csak megy; ők megváltást nyertek az emberek közül, zsengéül Istennek és a Báránynak, és a szájukban nem találtatott hazugság, mert szeplőtelenül állnak Isten trónja előtt.
Lk 21,1-4 - Aztán föltekintett, és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a templom perselyébe. Látott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott be. Akkor így szólt: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél. Mert azok mindnyájan a fölöslegükből adtak adományokat; ő pedig a maga szegénységéből odaadta mindenét, amije csak volt: egész megélhetését.”
/:Két utat kell járni egy időben. Az egyik, emberi mivoltunk elszenvedése, ami egy állandó küzdelem a gonosz kihívása és a kegyelem meghívásában. A másik pedig az üdvözülni vágyás, mely szüntelen Isten imádását, dicséretét óhajtja, éhezi a Vele való találkozást.
Ugye látjuk az özvegyasszonyt a szemünk előtt, aki már abban is elszenvedi az életet, hogy magára maradt, társ és tanácstalan, így bolyongja végig az életet. De ebben az árvaságában – melyet nem maga keresett magának, mégis ez jutott neki – megtalálja Istent, mint egyetlen reményét, és akihez még hűséges lehet, akinek képes odaadni utolsó filléreit is. Mert nincs számára nagyobb érték a világban, mint akinek hűségét adhatja oda, aki hűségére igényt tart! Ez az özvegyasszony valószínűleg imádásában, dicséretében sokkalta mélyebb, őszintébb, mint azok, akik feleslegükből dobnak a perselybe.
Mert vannak, akik „követik a Bárányt, amerre csak megy”, elviselve e mellett keresztjüket, melyet e világban viselniük kell, nem káromkodva, nem méltatlankodva, alázattal, szerényen, talán áldozatként vállalva magára, mert tudja kiért, kikért vállalja azt! Míg az egyik fizikai teherként nehezedik rá – mit Jézus sosem ígért, hogy megvált tőle (!) –, addig a másik lelki örömmé, dicséretté lesz benne, hogy terhét van, akivel megossza, van, akiért viselni érdemes, tudva, hogy egyszer mindezért meglesz a jutalma. Vannak, akik ezért együgyűnek mondják, vannak, akik ezért elkerülik, vannak, akik ezért bolondnak tartják, de mit sem törődik vele. Ki világ bolondja, Isten kegyeltje.
Talán az ilyen ember érti, de nem csak érti, de éli is Jézusnak ezt a tanítását, hogy „a mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!” [Mt 6,20]
Istenem, Uram, Királyom, add, hogy dicséreted, ünneplésed soha ne váljon terhemmé, hogy belőle bírjak meríteni erőt a mindennapok keresztjének boldog elviselésére, hogy kínlódásaim, szenvedésem bepiszkolt rongyos ruháját majd felcserélhessem egykor országod fehér ruhájára, és, hogy ott, megszabadulva szenvedés terheitől, felszabadult örömmel csatlakozhassak azokhoz, kik téged dicsőítenek, áldanak és magasztalnak! Ámen:/
